Az óra 10 óra 26 percet ütött.
A nyári forróságban a peron szélén állt, előre tekintve, azt kívánva hogy bárcsak ne jönne még a vonat.
Várt...valakit. "Még 9 percem van, egészen biztosan jönni fog." Próbálta magát nyugtatgatni, de legbelül érzett valamit, valami ami leírhatatlan érzés volt. A szerelem és a bánat vegyületét, ami változó sűrűségben öntötte el a szívét.
Az utazás nem sikerült a legjobban. A veszekedés minden pillanatban pattanásig feszült, de végülis nem pattant ki, csupán csöndes tüntetés volt.
Érezte, hogy az oka megvan rá. Mindeddig az elkeseredés egyik formáját élte, amit úgy hívott hogy egyedülállóság.
És jött Ő... Ő, akinek hihetetlen jelleme és hozáállása, nem utolsó sorban a szép arca elcsábította őt. Mindenről ő jutott az eszébe.
Még 6 perc... az idő olyan lassan de mégis gyorsan tellik. A váróterem ajtajára pillantgat, várva hogy kitáruljon az ajtó egyik szárnya és kilépjen rajta Ő.
Maga elé meredt a sínekre.

"Vajon én hibáztam? Vajon én álltam hozzá mindehhez rosszul? Nem...nem lehetek mindig bűnös."
Azon gondolkozott, hogyan tudná már végre elhagyni ezt az érzést, amit viszont sohasem kaphat. Semmi sem jutott az eszébe. Már-már azon gondolkozott hogy talán jobb lenne nem is beszélni többé...
...és ebben a pillanatban kitárult a váróterem ajtaja és belépett rajta a már 5 perce várt személy.
Közelebb lépett, megsimította az arcát.
A vonat közeledése már hallható volt, ritmikus hang amit a síneken haladva kelt.
Az idő megállt egy pillanatra amikor a mély zöldesbarna szemeibe nézett.
Átölelte amikor a vonat beérkezett az állomásra és lassan fékezésre kényszerült.
Csak állt, amíg ölelte és a fülébe súgta: "Nincsen semmi baj. Ha hazaértél beszélünk"
Könnyek szöktek a szemébe. Hogyan lehet az, hogy nem tud haragudni rá? Hogyan?
Talán olyan varázserővel bírna hogy ezt megakadályozza?
Egészen biztosan. Az ismeretlen varázserő a személyiségéből fakad.
Felszállt a vonatra, helyet keresett, gyorsan leült és bámult ki az ablaküvegen.
Integettek és a vonat lassan megindul, ő pedig megnyugodott, finom mosoly ült az arcára.

Kissé boldogan de talán bánatosan megindult a síneken ami messze messze vezette onnan, a nyugtalanságba és az egyedülállóságba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.